Egészség- és Szociális Tudományi Kar

ZÁRÓBESZÉD – GÁL FERENC EGYETEM DIPLOMAOSZTÓ, 2025

Tisztelettel köszöntöm a Gál Ferenc Egyetem Rektorát,
az Egészség- és Szociális Tudományi Kar Dékánját,
Tanszékvezetőit, Oktatóit, Munkatársait –
és minden kedves vendéget, aki ma velünk együtt ünnepel!
Külön szeretettel köszöntöm végzős hallgatótársaimat – most már diplomás kollégáimat!
Megtiszteltetés számomra, hogy a Gál Ferenc Egyetem végzősei nevében szólhatok – azok nevében, akik különböző szakokról, különböző hivatások felé indulnak, de mégis ugyanazzal a szándékkal: emberek mellett, emberséggel jelen lenni a világban.
A mai nap egyszerre zár le egy fontos korszakot – és nyit meg egy újat.
Búcsút intünk a tanulás éveinek: vizsgáknak, beadandóknak, éjszakázásoknak –
és belépünk egy új fejezetbe, amely már nem csupán a tudásról,
hanem a szolgálatról szól.
Mert mostantól nemcsak tanult szakemberek vagyunk,
hanem hivatással élő segítők: ápolók, szociális munkások, egészségügyi szervezők, mentálhigiénés szakemberek, családkonzulensek és gerontológiai szakemberek.
Mindannyian az emberség szolgálatába állunk – ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk.
Engedjék meg, hogy megosszak egy személyes élményt.
Elgondolkodtam rajta, hogy milyen egyszerű lenne, ha ezt a beszédet a mesterséges intelligenciára bíznám.
Egy-két kattintás, néhány kulcsszó – és már kész is lenne egy szöveg, szép mondatokkal, hibátlan szerkezettel.
De éppen ez mutatja meg, miért olyan különleges a mi hivatásunk.

Mert a mi hivatásunk más. A mi munkánk nem algoritmusokból áll, hanem érintésből. Nem kódokból épül, hanem kapcsolatokból.
Nem adatmezőkben keres – hanem tekintetekben talál.
Nem parancssorral segít – hanem jelenléttel gyógyít.
És ezért tudjuk biztosan: amit mi választottunk, azt soha nem fogja tudni helyettünk elvégezni egy gép.

A mesterséges intelligencia sok mindenre képes. Tud szöveget írni, rendszerezni, emlékezni – néha még úgy is tűnik, mintha értene is minket.
De nem tud kezet nyújtani a kétségbeesésben.
Nem tud megszorítani egy reszkető vállat.
Nem tud ápolni egy idős embert, aki fél az éjszakától.
Nem tud leülni egy gyászoló mellé úgy, hogy nem mond semmit – mégis minden ott van benne.
Nem érzi meg a rezdülést egy mondat mögött.
Nem hallja meg a csendben rejlő kiáltást.
Nem látja meg azt a könnyet, amit valaki épp visszatart.
És talán az a legfontosabb: nem tud ember lenni.
Nem tud emberséget adni.
Ezért a mi munkánk nem lesz lecserélhető. Sem ma, sem holnap – semmilyen jövőben.
Nem most. Nem holnap. Soha.
Mert ahol igazán szükség van ránk – ott egyetlen gép sem állhat helyettünk.
Mi emberek vagyunk – az emberekért.
Ez a mi hivatásunk. Ez a mi válaszunk a világ kérdéseire.
Tudunk jelen lenni a betegágy mellett, a krízisben, a családok küszködésében, az öregedés csendjében.
Mi, akik ma diplomát kapunk – arra tettük fel az életünket, hogy emberséggel kísérjünk másokat.
Mert hivatásunk nem pusztán szakma, hanem jelenlét. Küldetés. Látásmód.
És igen, gyakran láthatatlan munka ez. Csendes, lassú, alázatos.
De ettől olyan különleges. Mert a világ akkor válik jobbá, ha minden nap csak egyetlen embert is meghallgatunk, elfogadunk, megértünk, megsegítünk.
Ez az, amit itt, a Gál Ferenc Egyetemen kaptunk.

A mögöttünk álló út nem csupán tanulással telt – sokkal inkább belső átalakulással. Az ember néha csak utólag érti meg, mekkora utat tett meg.
A képzés első napján még csak idegen arcok voltunk egymásnak. Aztán valami elkezdődött – lassan, szinte észrevétlenül. Megnyíltunk, kapcsolódtunk, épültünk – önmagunkból, és egymásból. És közben közösséggé lettünk. Nemcsak tanultunk, hanem tapasztaltunk, éreztünk.
Nem volt ez könnyű út. Voltak nehéz napok is. Voltak fáradt reggelek, elbizonytalanító kérdések, határainkat feszegető vizsgák – de voltak mély beszélgetések, összenevetések, megszülető bizalmak. Lehetett csendben maradni. Lehetett sírni. Lehetett nevetni. Lehetett önmagunknak lenni.
És megtanulni azt is, hogyan kell emberségben jelen lenni mások mellett.
Mindannyian hoztunk valamit: történeteket, hitet, bizonytalanságot, és vágyat arra, hogy jobb szakemberekké, jobb emberekké váljunk. És itt kaptunk is: tudást, struktúrát, de leginkább: megtartó közeget. Kapcsolódásokat. Tükröket. Megértést. Talán valami csendes bizonyosságot is: hogy amit csinálunk, számít. Hogy mi magunk számítunk.
Van, amit nem lehet tankönyvbe írni – mert ez az egyetem nemcsak tanít, hanem embert formál. Nem csupán oktat, hanem utat mutat.
És ami még ennél is fontosabb: közösséget épít.
Olyan hallgatói közösséget, ahol a versengés helyét az együttműködés vette át.
Ahol nem egymás mögött, hanem egymás mellett haladtunk.
Ahol volt, aki a jegyzetet küldte tovább, volt, aki egy jó szóval lendített át a nehéz pillanatokon.
Ahol megtapasztalhattuk, milyen felemelő érzés együtt nevetni – és milyen gyógyító, ha valaki mellettünk marad a csendben is.
Mert a Gál Ferenc Egyetemen nem diplomásokat gyártanak – itt embereket nevelnek. Olyanokat, akik majd hivatással, hittel, szívvel-lélekkel állnak más emberek mellé.
Az oktatóink és az egyetem minden dolgozója – a tanároktól, a gyakorlati szakoktatóktól, mentoroktól a titkárság munkatársain át egészen azokig, akik a hétköznapok csendes háttérmunkáját végezték – hozzátettek a sikerünkhöz.
Az egyetemen valóban megélhettük, mit jelent a személyközpontú, elfogadó és értékalapú oktatás.
Mi mindig azt éreztük: számítunk. Itt fontosak vagyunk.
Köszönjük a tanároknak, oktatóknak, munkatársaknak – a kísérést, a hitet, az emberséget!
Nemcsak tanítottak, hanem hittek bennünk – akkor is, amikor mi még nem hittünk önmagunkban.
Ők nemcsak tudást adtak – hanem példát. Jelenlétet. Törődést.
Köszönjük, hogy láttak bennünket!
Hogy nemcsak azt kérdezték: mit tudunk – hanem azt is: mivé válhatunk.

Köszönjük családtagjainknak, barátainknak, szeretteinknek –
akik a háttérből támogattak, türelemmel és szeretettel.
Az ő jelenlétük, biztatásuk, segítségük nélkül ma nem állhatnánk itt.

Engedjék meg, hogy külön is kiemeljem azt a megtiszteltetést és felelősséget, amely számunkra nem csupán öröm, hanem valódi történelmi pillanat: Magyarországon, a Gál Ferenc Egyetemen indult el először a mentálhigiénés családkonzulens mesterszak, és mi lehetünk az első végzett évfolyam.
Úttörők voltunk egy kihívásokkal teli úton, amely nemcsak szakmai fejlődést, hanem mély emberi elköteleződést is követelt.
Ez a hivatás több mint munka: kapaszkodó a családoknak a nehézségek közepette, remény és támogatás azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük van rá.
Ez számunkra küldetés.
Híd a generációk között, jelenlét az elakadásban, biztonság a bizonytalanságban, csend a fájdalomban.
És ugyanígy hivatás az ápolás, a szociális munka, a gerontológiai gondoskodás is.
Mert közös bennük az ember. Az ember, aki figyelmet kér – és bizalmat ad, ha meghallgatják.
Ez lett a kincsünk, amit továbbviszünk. Amit majd másoknak is továbbadunk.

Kedves Végzős Társaim!
Engedjétek meg, hogy most, e különleges pillanatban, szimbolikus gesztusként arra kérjelek benneteket: fogjátok meg a mellettetek ülők kezét – egy csendes, szívből jövő kézfogás erejéig.
Ez a kézfogás legyen annak a mély, láthatatlan szövetségnek a jelképe, amelyet az elmúlt években kötöttünk – emberségben, hitben és hivatásban.
Ez az összetartozás nem zárul le a mai nappal. Csupán átalakul – jelenlétből emlékké, csoportból közösséggé, tanulótársból szövetségessé.
És velünk marad – minden kézmozdulatban, amellyel segítünk, minden szóban, amellyel bátorítunk, minden csendben, amellyel jelen vagyunk.

Kedves Hallgatótársaim – Kedves Barátaim!
Ma mindannyian egy mérföldkőhöz érkeztünk. Köszönöm, hogy együtt lehettünk része ennek az útnak.
Szívből gratulálok mindannyiótoknak! Legyetek büszkék magatokra!
Ahogy Popper Péter mondta: „Az ember nem azért tanul, hogy okos legyen. Azért tanul, hogy emberré váljon.” És ma, miközben diplománkat kézhez kapjuk, tudjuk: nemcsak okosabbak lettünk, hanem talán mélyebb, nyitottabb, érzőbb emberekké is váltunk.
Szívből gratulálok a Gál Ferenc Egyetem 2025-ös végzős évfolyamának!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.