Tanítás

Amikor aztán megszereztem a szaklicenciátust, akkor visszakerültem az esztergomi főiskolára, és ott voltam még két évig teológiai tanár.

Utána Lékai László bíboros felszólított, hogy pályázzam meg a Hittudományi Akadémián megüresedett 1. számú Filozófiai Tanszéket, mert Paskai László tanszékvezető professzort kinevezték veszprémi apostoli kormányzónak. Megpályáztam és megkaptam a tanszéket.

Elsősorban a filozófia spekulatív szisztematikus tárgyait tanítom. Ez több részből áll: metafizika, ismeretelmélet, logika, filozófiai Istentan, természetbölcselet. Ezek a kérdések sok világnézeti témát is felvetnek, amelyek alépítményei a teológiai ismereteknek: igyekszünk értelmileg alátámasztani, amit a Biblia s az egyház tanítása alapján hittel elfogadunk. A filozófia azt akarja megmutatni, hogy az Isten igazsága nem értelmileg megalapozatlan, hanem igenis az emberi gondolkodással összeegyeztethető igazság, s az emberi tapasztalás is alátámasztja és bizonyítja, amit a hit által, a bibliai kinyilatkoztatás alapján vallunk. A teológia racionálisan próbálja végiggondolni mindazt, amit az Isten kinyilatkoztatott.

ILLUSZTRÁCIÓ

A tanári kar 1984/85-ben Kép forrása: Török József – Legeza László: A Hittudományi Kar története, Mikes, Budapest, 1999.	Bolberitz Pál dékán Kép forrása: Török József – Legeza László: A Hittudományi Kar története, Mikes, Budapest, 1999.

Filozófia és teológia

Isten – vallják a keresztények – az üdvösség történeténen megszólalt, és megszólította az embert. Kinyilatkoztatta magát, és válaszolt olyan életkérdésekre, amelyekre a filozófia vagy kevés magyarázatot adott, vagy csak éppen felvillantotta a téma nyitottságát. A teológia olyan tudomány, amely vallásos hittel fogadja el az isteni kijelentést, kinyilatkoztatást, ami közvetítésen keresztül jut el az emberhez, és ezt utólag a filozófia segítségével próbálja racionalizálni és elfogadtatni az emberi értelemmel. Tulajdonképpen itt találkozik a filozófia a teológiával.
A teológia azért tekinthető tudománynak, mert a legvégső alapelvekre vezet vissza mindent. A filozófiánál is mélyebb és végsőbb alapelvekre. Az abszolútumot meg is tudja nevezni, igaz, nem pusztán a maga erejéből, hanem a kinyilatkoztatást elfogadva, a hit által megvilágított értelem segítségével. Így a természetfölötti igazságot kutatva szélesebb és mélyebb tudást eredményező megismerő képességhez juthat, ami a természetes tudásra, továbbá a tapasztalásra épül s nem áll ellentétben azzal.

Papság

Én elsősorban pap vagyok; ezt mindig vallom. A pap nem tud megszabadulni attól, hogy mindenen keresztül valamilyen módon az evangéliumot hirdesse. Az evangélium hirdetése mindig sokféle embernek szól.
Ha egy szentmisén prédikálok, nem határozhatom meg, hogy kik jöjjenek el a misére. Nekem kell úgy a behatárolt időkereten belül prédikálnom, hogy mindenki kapjon valamit. Ha azt kívánom, hogy a miselátogató úgy tekintsen rám a szószéken, mint Isten emberére, akkor nekem is úgy kell rá tekintenem, mint akit Krisztus megváltott, aki meg van keresztelve, aki első áldozó, bérmálkozó volt, aki Krisztus titokzatos testének egyik tagja, tehát egy olyan ember, aki az örök élet várományosa.

A képek forrása: Bolberitz-hagyaték

Keresztény szeretet

Adni kell a másiknak és át kell venni a másiktól, ami benne jó. És ez a helyes ökumenizmus értelmezés is, ami a keresztény egyházak egységének alapja. Ami összefog bennünket. Az igaz katolikus gondolkodás soha nem kirekesztő. Sosem mondjuk, „csak ez” és „a másik nem”: Mindig azt mondjuk: „nemcsak ez”, hanem „az is”. Ez a katolikus „kötőszó”, megőrzi a személy méltóságát, mivel egyrészt egyéniségét nagyra értékeli, másfelől pedig azt nézi, hogyan lehet a társadalom java, lehet Európa java, stb., stb. Ilyeténképpen a katolikus egyház mindig tudott alkalmazkodni, ám sohasem adta föl az alapelveket, amelyek összekötnek bennünket, embereket az egész világon. Ilyen alapvető elvek például a tízparancsolat, azok a törvények, amelyek minden ember természetében benne vannak, az istenhit, az imádság. Az egyes népeknek kialakult szokásaik vannak, amelyeket tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor azonban meg kell találni mindazt, amit az egyetemességben hasznosítani lehet. A katolikus egyház tehát ebben az értelemben kiegyenlítő szerepet játszik.

Öröm

A „lelki ember” olyan javakra vágyódik, melyek szellemileg, erkölcsileg helyesek. E javak birtoklása olyan boldogság előízét nyújtja, ami az örök életben elveszíthetetlen birtokunk lesz. Ez a boldogság pedig már itt a földön is a tiszta öröm forrása. Az apostol fel is sorolja ezeket az örömforrásokat, melyek egyben az igazi örömszerzés alapjai: „A Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség (szegénység), önmegtartóztatás (tisztaság).” (Gal 5,22-24) A keresztény ember hite által tudja, hogy a „halálból már átvitetett az életbe”, mert az Isten Fia emberré lett, és megváltói művével legyőzte a bűnt és a halált, feltámadásával pedig megnyitotta az utat az örök élethez. A már számunkra megszerzett örök boldogság tudata a keresztény ember öröme. Csak így érthetjük meg Pál apostol lelkiállapotát, aki római fogságából írja levelét a filippi híveknek, és annak ellenére, hogy külső körülményei mindennek nevezhetőek, csak nem örömtelinek, mégis e levelében fordul elő legtöbbször az „öröm” szó: „Örvendjetek az Úrban szüntelen! Újra csak azt mondom, örvendjetek! Lelki jóságtokat ismerje meg mindenki. Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmiért” – hangoztatja. Valóban, a kereszténység örömhír, jó hír. Az „evangélium” szó jelentése is ez. Ebben az értelemben igaz az a mondás is, hogy „ha valaki szomorú szent volna, az szomorú dolog volna”.

Az öröm az embert sok nehézségen átsegíti. Nem a megváltoztathatatlan múlt felett kell sopánkodni, hanem a jövő felé kell tekinteni, mert afölött még lehet hatalmunk. Nem másoktól kell várni az örömöt, hanem nekünk kell adni. Aki örömöt szerez másoknak, az másoktól is örömöt kap. Nem biztos, hogy attól, akitől „jár”. De aki szeretetével örömöt ad, annak Isten nagylelkűsége szerez majd örömöt. 

Hit és tudás

A hit tehát a tudás-szerzés egyik formája, de módszertanilag különbözik a tapasztalástól és értelmi belátástól, mert a hit nem csupán értelmünket, hanem egész személyiségünket is érinti. Hinni csak az tud, aki rá van hangolva és érdekelt a hit által felkínált tudás elfogadásában. A hit által nem kényszerítő bizonyosságú, hanem úgynevezett szabad bizonyosságú tudáshoz jutunk. A hit szabad állásfoglalás és az akarat szabadsága miatt a hitetlenség lehetősége is adva van. Hit és tudás tehát nem állnak szemben egymással, hanem az igazság megismerésének különféle útját járják, de céljuk ugyanaz. A vallásos (természetfölötti) hit olyan igazságokat tár föl, amik az ember Istenhez való viszonyát, Isten terve szerinti életét, halál utáni sorsát érintik. Az Istennek előlegezett bizalom itt a földön részleges, a halál után teljes igazolást kap.

A hit és a tudás egymást kölcsönösen föltételezik. Igazi tudás sincs természetes hit nélkül. A természetfölötti hit az ember végső és maradandó boldogulására, üdvösségére vonatkozóan kitágítja gondolkodásmódunk látómezejét az Isten felé.

Tudomány és vallás nem egymás ellen, hanem egymásért küzd. A keresztény bölcselet célja épp az, hogy ennek mikéntjét megmutassa. Szerencsére sok biztató jel van arra, hogy mind többen keresik azt az utat, mely a „Világ világosságához” vezet, megértve azt, hogy „nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami Istentől származik”.

 Igaz és jó

A keresztény bölcselet nagyon jó választ ad: az igaz és a jó valóban felcserélhetők egymással, csakhogy nem a természetes, immanens szinten, hanem a transzcendens és metafizikai szinten. Ez viszont csak a mennyországban valósul meg, itt a földön legfeljebb megközelítőleg, rész szerint. Bár rész szerint, Isten kegyelmével és a szabad akaratunk közreműködésével valóban lehetséges, ezt a szentek élete is bizonyítja. Azonban a tökéletes erkölcsiség még Isten kegyelmével sem érhető el itt a földön, hiszen bűntelen – az Úr Jézust kivéve – csak a Boldogságos Szent Szűz volt.

Megváltás

A kereszténység azt hirdeti, hogy a megváltás megtörtént, ehhez azonban föl kell nőnünk, együtt kell vele működnünk. A megoldás egyedül Istennél van, tudniillik nem húzhatom ki Münchausen báróként saját magamat a saját hajamnál fogva a mocsárból. Az egyháznak éppen ez a küldetése: megpróbálja szerény eszközökkel rábeszélni az embereket, hogy fogják meg Isten kezét, mert van szabadulás. Az ő kegyelméből, ebből a káoszból, kátyúból, ebből az önmegváltási illúzióból ki lehet szabadulni.

Egyház

Az egyház tehát természetfölötti közösség, az egyház az új szövetség választott népe, amely nemzeti sajátosságait meghagyva minden népet és nemzetet magához ölel, természetfölötti szinten egybefog a közös hitben, mely így szól: Jézus Krisztus az Isten Fia, az emberiség megváltója és egyben az én személyes megváltóm is. Az egyház tehát nem más, mint egység a különbözőségben.

Így kell tehát néznem az egyházat: olyan közösség, amelynek a feje Krisztus, a Földön található feje Szent Péter, akinek utódja a római pápa. Jézus Krisztus mondta: „erre a sziklára [mármint Péterre és utódaira] építem az egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18)

Gondolkodó imádság

A gondolkodó imádságban, azaz az elmélkedésben egy bizonyos tárgy körül folytatok belső párbeszédet Istennel. Természetesen ez nem olyan párbeszéd, melynek során mikrofonba kell beszélnem. Gondolok valamire, majd olyan gondolatok jutnak eszembe, amelyek magamtól nem jönnének elő. Ha így elmélkedem a szent szövegről, vagy annak kapcsán gondolkodom, abban mindig megjelenik a lelkiismeret szava. És eszembe fog jutni, hogy nem elégedetlenkedhetem, örülnöm kell, hogy élek. Hogy „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok”, ahogy Szent Pál apostol mondja, és hozzáfűzi: „hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló bennem” (1Kor 15,10). Ilyenkor együttműködöm Istennel, és ez nagyon fontos.

Kolping-mozgalom

Adolph Kolping kölni pap a XIX. században élt. A gyökértelen és támasz nélkül maradt munkásság megsegítésére találta ki ezt a mozgalmat, azt vallva, hogy a társadalom átalakítását az egyén megváltoztatásával kell kezdeni. Az egyes embernek kell becsületes munkaerkölcsével, szakmai kiválóságával, mintaszerű családi életével vonzó példát mutatni a társadalomban. 1856-ban Kolping személyesen alapította meg Pesten a Belvárosi templomban az első Katolikus Legényegyletet. Ő prófétai módon előre látott, messze megelőzve korát.

Adolph Kolping mozgalmának nemzetközi gondolata, az individuális etikát hogyan lehet közösségi, keresztény etikává fejleszteni? A Kolping-család mozgalomban a fiatalok a keresztény társadalomelmélet alapjait a gyakorlatban élhetik meg. Kolping elsősorban nem tanított, hanem megteremtette, amit mások hirdettek. Azt vallotta: politizáljanak az emberek, emeljék föl szavukat a társadalmi igazságtalanságok ellen. Rámutatott egy lényeges dologra: ha valaki bajban van, s csak vigasztaló, szép szavakat mondanak neki, de másként nem segítik, ezzel csak fokozzák bánatát és szomorúságát. Az ebben foglaltak ma is súlyos kísértést jelentenek az egyháznak. Kolping szerint a karitász nem lehet fő cél. Szaktudást, munkalehetőséget kell adni; azaz szociálisan kell az államnak, illetve az alulról jövő szervezeteknek megoldani a feszültséget.

E nemzetközi mozgalom most sokat tesz a harmadik világ felemeléséért, Európában pedig az elmaradt országok megsegítéséért. A Kolping-mozgalom ma az ifjúságra tekint. Benne látja a jövő zálogát.

Boldog Adolf Kolping, ez a nagy 19. századi szociális apostol az egyik művében azt írja, hogy „a bátorság másokat is bátorságra serkent”, tehát hogyha valaki bátor, akkor az erőt ad ahhoz, hogy másik is bátrak legyenek.

Személyes küldetés

Ember vagyok. Minden embernek egy feladata van: Istent megismerni, őt szeretni, neki szolgálni, és ezáltal üdvözülni. Ezen belül katolikus pap vagyok, mert az Isten érdemtelenül kiválasztott és kegyelmével meghívott – ahogy Szent Pál mondja (vö. Gal 1,15) –, ez pedig speciális feladatokat ró rám. Az egyik az, hogy hirdessem az evangéliumot, a másik, hogy szolgáltassam ki a szentségeket, a harmadik pedig az, hogy jó pásztorként vezessem és gondozzam a reám bízottakat. Mint katolikus pap a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kara egyes számú Filozófiai Tanszékének vezetője vagyok. Tehát a feladatom, hogy arra neveljem a reám bízottakat: az eszüket úgy használják az igazság megismerésére, hogy az ne eltávolítsa őket a természetfölötti, isteni igazságtól, a teológiai igazságoktól, hanem közelebb segítse. Ez a tudományos, kutatói, és az oktató-nevelő munkám lényege. Emellett természetesen misézek, gyóntatok, prédikálok, csak nem főállásban, mert jelenleg nem ez az egyházi beosztásom. Törekszem a hivatásomhoz méltó életre folytonos megtéréssel és újrakezdéssel.

Aranymiséjének jelmondata 2016-ban:

Tudom, hogy kinek hiszek. (2Tim 1,12)

Ezzel arra akartam utalni, hogy életem legnagyobb részét tanítással töltöttem, amit a szenteléskor még persze nem tudtam. Filozófiát tanítottam évtizedeken át. Mindig is azt vallottam, hogy a filozófia az előjáték vagy a nyitány ahhoz az igazsághoz, amit az Úr Jézus az evangéliumban a Szentlélek ajándékaként mondott. A Szentlélek megtanít bennünket a teljes igazságra, az pedig Krisztus. Tehát, tudom, hogy kinek hiszek. Krisztusnak hiszek. Mikor az Úr Jézus a mennyei kenyérről beszél, vagyis az Oltáriszentségről, a hallgatóság el akarja hagyni, mondván, hogy adhatná a testét nekünk eledelül? Meg van ez őrülve? – gondolták a korabeli zsidók. Akkor az Úr Jézus megkérdezi a tanítványait, hát ti is el akartok menni? Péter erre így válaszol: „Uram, hová is mennénk? Az örökélet igéi nálad vannak.”

Búcsúztatása

Erdő Péter bíboros, prímás mondta: „Bolberitz Pál paptestvérünk, apostoli protonotárius, egyetemi tanár életét Isten hűséges szeretete kísérte. Elevenen őrizzük határozott egyéniségének emlékét.

Rá valóban igaz, hogy „az igazságra tanított sokakat”. Az általa felismert filozófiai igazságot és az Egyház egyértelmű tanítását határozottan, kijelentő módban képviselte.

Kápláni évei után Rómában is tanulhatott, tanár és elöljáró volt az esztergomi szemináriumban, majd a budapesti Hittudományi Akadémián Paskai László utódaként az 1. számú Keresztény Bölcseleti Tanszék vezetője lett. Papnövendékek és világi hallgatók nemzedékeit nevelte. Elismert szónok volt. Konferenciabeszédei, katekézisei sokakat vonzottak. Papi egyéniségével, világos tanításával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Hittudományi Kar hallgatói és a katolikus értelmiségiek szélesebb körei hűségesek maradjanak hitükhöz, és bátran, érvekkel alátámasztva meg is vallják meggyőződésüket.

Maga is ezt tette, példát mutatott tanítványainak a keresztény filozófia, az értelem és a hit közötti párbeszéd, a Katolikus Egyház és a magyar nemzet szolgálatában.

Ugyanakkor jó humorú, barátságos kollégát és munkatársat tisztelhettünk benne.”

ILLUSZTRÁCIÓ

Zarándoklat a Madarasi Hargitán, 2008-ban
Kép forrása: Dr. Fülöp Zoltán professzor